Fiai vagytok az Örökkévalónak

Van a Tórában egy parancsolat, amit egyszerre olvasunk szó szerint és nem szó szerint. És a nem szó szerinti olvasatán belül is van kettő – tehát ezt a mondatot valójában három irányból lehet megközelíteni. Nézzük végig együtt.

A vers így szól:

"Fiai vagytok ti az Örökkévaló Isteneteknek – ne vágjátok, ne hasogassátok be magatokat, és ne csináljatok kopaszságot a szemeitek közé a halott miatt."

A régi népek ezt csinálták: amikor valakijük meghalt, összekarcolták magukat, bevagdosták a bőrüket, és kopaszra nyírták a homlokuk fölötti részt – gyászjelként. Nekünk ezt tiltja a Tóra.

„Pusztítva pusztítsátok el" – az előzmény

Mielőtt idáig érünk, a hetiszakasz elején egy másik, ehhez kapcsolódó parancsot találunk: amikor bemegyünk Izrael földjére, és ott bálványimádó népeket találunk, nem építünk nekik emlékművet, nem őrizzük meg a szentélyeiket múzeumi tárgyként. Ellenkezőleg:

"pusztítva pusztítsátok el mindazt a helyet, ahol szolgálták isteneiket. Törjétek össze oltáraikat, zúzzátok szét oszlopaikat, égessétek el bálványoszlopaikat, faragott szobraikat vágjátok le, és töröljétek el a nevüket arról a helyről."

Ez a parancs élesen szembemegy azzal a modern gondolkodással, amely a műemlékvédelmet, a régi kultúrák tárgyi emlékeinek megőrzését szent kötelességnek tartja. A Tóra itt nem ezt mondja: nem rezervátumot építünk a letűnt bálványimádásnak, hanem eltöröljük a nyomát.

Felmerül a kérdés: ez a parancs csak arra a pillanatra vonatkozik, amikor bevonulunk az országba, és csak ott? A vers folytatása megadja a választ – kimondja, hogy ez minden napra érvényes, amíg csak a földön éltek. Tehát nem egyszeri honfoglalás-kori utasításról van szó, hanem folyamatos elvárásról: nem kívánjuk, nem őrizzük, nem tiszteljük a bálványt, sem akkor, sem később.

Miért marad ez a Tórában örök tanításként?

Itt jön egy fontos kérdés. Az Örökkévaló előre látja az egész történelmet – tudja, hogy ez a fajta bálványimádó gyászszokás egyszer úgyis eltűnik. Miért örökíti meg mégis, örök érvényű tórai szövegként, egy olyan tiltást, ami látszólag egy letűnt korra vonatkozik?

A válasz az, hogy amit ezek a régi népek csináltak, az a mi szemünkkel nézve kulturálatlannak, civilizálatlannak tűnik, de van benne egy mélyebb igazság. Ők a halállal való szembenézést, a veszteséggel való megküzdést dolgozták fel ezen a módon – mai szóval élve: ez volt a copingjuk. A fizikai valóságra ennek nincs hatása, csak lelki, szimbólikus jelentése van.

Vagyis a Tóra nem azért tiltja meg ezt nekünk, mert ez egy értelmetlen, ostoba szokás volt, hanem mert megérti, honnan jön – és épp ezért ad nekünk egy másik, egészségesebb utat ugyanahhoz a szükséglethez.

Rási és Rámbán vitája

Rási úgy magyarázza a verset, hogy a bevágás tilalmának semmi köze nincs magához a gyászhoz: a lényeg csupán annyi, hogy mivel az Örökkévaló fiai vagyunk, és Ő jobban szeret minket, mint egy apa a gyermekét, ezért nem szabad csúffá tennünk, megcsonkítanunk magunkat – bármi is legyen az ok. Ne a veszteségre gondolj, hanem arra, hogy örökké az Örökkévaló fia vagy, és szépnek kell maradnod.

Rámbán viszont vitatja ezt a magyarázatot. Ha a Tóra egy versben egymás mellé tesz két fogalmat – hogy „fiai vagytok az Örökkévalónak" és hogy „ne vágjátok be magatokat a halott miatt" –, akkor a magyarázó kötelessége, hogy összekapcsolja ezt a két gondolatot, ne pedig két teljesen független témaként kezelje őket. Rámbán szerint Rási pontosan ezt mulasztja el.

Ehelyett Rámbán Ábrahám Ibn Ezrát idézi.

Ibn Ezra: a gyász és a törékeny egyensúly