Fiai vagytok az Örökkévalónak

Van a Tórában egy parancsolat, amit egyszerre olvasunk szó szerint és nem szó szerint. És a nem szó szerinti olvasatán belül is van kettő – tehát ezt a mondatot valójában három irányból lehet megközelíteni. Nézzük végig együtt.

A vers így szól:

"Fiai vagytok ti az Örökkévaló Isteneteknek – ne vágjátok, ne hasogassátok be magatokat, és ne csináljatok kopaszságot a szemeitek közé a halott miatt."

A régi népek ezt csinálták: amikor valakijük meghalt, összekarcolták magukat, bevagdosták a bőrüket, és kopaszra nyírták a homlokuk fölötti részt – gyászjelként. Nekünk ezt tiltja a Tóra.

„Pusztítva pusztítsátok el" – az előzmény

Mielőtt idáig érünk, a hetiszakasz elején egy másik, ehhez kapcsolódó parancsot találunk: amikor bemegyünk Izrael földjére, és ott bálványimádó népeket találunk, nem építünk nekik emlékművet, nem őrizzük meg a szentélyeiket múzeumi tárgyként. Ellenkezőleg:

"pusztítva pusztítsátok el mindazt a helyet, ahol szolgálták isteneiket. Törjétek össze oltáraikat, zúzzátok szét oszlopaikat, égessétek el bálványoszlopaikat, faragott szobraikat vágjátok le, és töröljétek el a nevüket arról a helyről."

Ez a parancs élesen szembemegy azzal a modern gondolkodással, amely a műemlékvédelmet, a régi kultúrák tárgyi emlékeinek megőrzését szent kötelességnek tartja. A Tóra itt nem ezt mondja: nem rezervátumot építünk a letűnt bálványimádásnak, hanem eltöröljük a nyomát.

Felmerül a kérdés: ez a parancs csak arra a pillanatra vonatkozik, amikor bevonulunk az országba, és csak ott? A vers folytatása megadja a választ – kimondja, hogy ez minden napra érvényes, amíg csak a földön éltek. Tehát nem egyszeri honfoglalás-kori utasításról van szó, hanem folyamatos elvárásról: nem kívánjuk, nem őrizzük, nem tiszteljük a bálványt, sem akkor, sem később.

Miért marad ez a Tórában örök tanításként?

Itt jön egy fontos kérdés. Az Örökkévaló előre látja az egész történelmet – tudja, hogy ez a fajta bálványimádó gyászszokás egyszer úgyis eltűnik. Miért örökíti meg mégis, örök érvényű tórai szövegként, egy olyan tiltást, ami látszólag egy letűnt korra vonatkozik?

A válasz az, hogy amit ezek a régi népek csináltak, az a mi szemünkkel nézve kulturálatlannak, civilizálatlannak tűnik, de van benne egy mélyebb igazság. Ők a halállal való szembenézést, a veszteséggel való megküzdést dolgozták fel ezen a módon – mai szóval élve: ez volt a copingjuk. A fizikai valóságra ennek nincs hatása, csak lelki, szimbólikus jelentése van.

Vagyis a Tóra nem azért tiltja meg ezt nekünk, mert ez egy értelmetlen, ostoba szokás volt, hanem mert megérti, honnan jön – és épp ezért ad nekünk egy másik, egészségesebb utat ugyanahhoz a szükséglethez.

Rási és Rámbán vitája

Rási úgy magyarázza a verset, hogy a bevágás tilalmának semmi köze nincs magához a gyászhoz: a lényeg csupán annyi, hogy mivel az Örökkévaló fiai vagyunk, és Ő jobban szeret minket, mint egy apa a gyermekét, ezért nem szabad csúffá tennünk, megcsonkítanunk magunkat – bármi is legyen az ok. Ne a veszteségre gondolj, hanem arra, hogy örökké az Örökkévaló fia vagy, és szépnek kell maradnod.

Rámbán viszont vitatja ezt a magyarázatot. Ha a Tóra egy versben egymás mellé tesz két fogalmat – hogy „fiai vagytok az Örökkévalónak" és hogy „ne vágjátok be magatokat a halott miatt" –, akkor a magyarázó kötelessége, hogy összekapcsolja ezt a két gondolatot, ne pedig két teljesen független témaként kezelje őket. Rámbán szerint Rási pontosan ezt mulasztja el.

Ehelyett Rámbán Ábrahám Ibn Ezrát idézi.

Ibn Ezra: a gyász és a törékeny egyensúly

Ibn Ezra szerint természetes dolog, hogy az ember egy haláleset, egy gyászeset után nagyon rosszul érzi magát. Ez emberi. A gyász szokásainak túlnyomó része egyébként is inkább szokás, mint kőbe vésett törvény – épp azért, mert ez egy belülről jövő, ösztönös emberi reakció: ha valakit tragédia ér, valamit tennie kell vele.

De – és ez a lényeg – van egy törékeny egyensúly, amit meg kell tartani. A gyászt meg kell élni, de nem szabad túlzásba vinni. Ez az emuna, a hit próbája: elfogadni a veszteséget anélkül, hogy az ember beleragadna, és a fájdalom uralkodóvá váljon az életén. Van egy megrázó példa erre: egy anyáról, aki a gyermeke elvesztését olyan túlzott mértékben gyászolta, hogy folyamatosan intették, ne vigye túlzásba, nehogy ártson magának – mire ő végül szinte mindenkit siratni kezdett, akit csak ismert, amíg gyakorlatilag nem maradt, akit még ne gyászolt volna. A gyász, ha nem kap határt, önmagát táplálja tovább.

Éppen ezért nem véletlen, hogy az első reakciónk egy halálesetre a Báruch Dájan Emet – „áldott az igaz Bíró" – mondása: ez a cidduk hádin, az ítélet igazságosságának elfogadása. Ez az, ami helyreállítja a megbillent egyensúlyt már a legelső pillanatban. És ugyanez a szerepe később a gyászoló kadisnak is: jitgadal ve-jitkadas smé rábá – legyen nagy és legyen szent az Ő nagy neve. A gyász jogos és kötelező – de nem csaphat át olyan gondolatba, amely már nem az elfogadásról, hanem a lázadásról szól.

A második olvasat: a klikkesedés tilalma

Eddig tartott az egyszerű olvasat. Van azonban egy átvitt értelme is ugyanennek a mondatnak, amelyet a Talmud a Jevamot traktátusban tárgyal – három teljes oldalon keresztül, ami önmagában jelzi, mennyire fontos témáról van szó.

A Talmud szerint ugyanez a kifejezés, hogy „ne csináljatok bevágást" máshol is előfordul a Tórában, más szövegkörnyezetben, ahol egyértelműen a halottra vonatkozik. Emiatt itt, ebben a versben, a szavakat ki lehet forgatni az eredeti jelentésükből: nem a testi bevágásról van szó, hanem arról, hogy „ne csináljatok csoportokat csoportokba" – vagyis ne szakadjatok frakciókra. Mivel a tiltás máshol, szó szerinti értelemben is megjelenik a Tórában, nem kell aggódni: mindkét olvasat – a szó szerinti és az átvitt – egyszerre érvényben marad.

Mi a közös gyökér?

Felmerülhet a kérdés: mi köze van a gyásznak a klikkesedéshez? Első pillantásra semmi. De ha megnézzük a vers szerkezetét, mindkét tiltás – a bevágás tilalma is és a frakcióalkotás tilalma is – ugyanahhoz a mondatrészhez kapcsolódik: „fiai vagytok ti az Örökkévaló Isteneteknek." Éppen ezért ne vágjátok meg magatokat, és éppen ezért ne szakadjatok pártokra.

A magyarázat erre a következő: ha mindannyian egyazon Atya gyermekei vagyunk, akkor mindannyian testvérek vagyunk – legalábbis féltestvérek. Egy családban pedig nem éri meg veszekedni, nem éri meg klikkesedni.

Van egy másik szempont is: a klikkesedés, a vitatkozás valójában az élet jele. Aki él, annak véleménye van, és a vélemények szükségszerűen szétválnak egymástól – ez a túlműködő életnek, az energikus, eleven közösségnek a jele. Ez pedig épp az ellentéte a halálnak és a gyásznak. Így a vers két fele – bár látszólag távol áll egymástól – valójában ugyanarról az egyensúlyról szól: az élet és a veszteség, az egészséges önkifejezés és a káros túlzás közötti határról.

A Talmud példája: Hillél háza és Sámáj háza

A Talmud ezt a kérdést a híres Hillél háza és Sámáj háza közötti vitákon keresztül mutatja be. Ez a két iskola rengeteg kérdésben vitatkozott egymással – köztük olyan súlyos ügyekben is, mint a sógorházasság szabályai, ahol az egyik fél döntése akár azzal is járhatott volna, hogy a másik fél szemében az abból született gyermek törvénytelennek számít.

A Talmud mégis azt tanítja, hogy Hillél és Sámáj házának tanítványai kölcsönösen tisztelték egymást: előre szóltak egymásnak, ha a másik saját álláspontja szerint nem házasodhatna velük. Tehát tiszteletben tartották a másik nézőpontját, és felhívták rá a figyelmét – anélkül, hogy ez megakadályozta volna őket abban, hogy vitatkozzanak. Ez a fajta vita – ahol tisztelettel viseltetünk a másik álláspontja iránt, akkor is, ha nem értünk vele egyet – nem esik a „klikkesedés" tilalma alá.

Egy gyakorlati eset: eltérő szokások egy térben

A Talmud egy másik példát is hoz: a régi időkben különböző helyeken különböző napokon olvasták fel a Megillát, az adott hely szokása szerint, és ez nem számított tiltott „klikkesedésnek".

Ez a mai gyakorlatban is megjelenik. Ha valaki elutazik Izraelbe, és bemegy egy szefárd zsinagógába, ahol az imakönyvben más szöveg szerepel, mint amit ő megszokott, felmerül a kérdés: kövesse-e a helyi szokást, vagy a sajátját?

A válasz nem egyértelmű, és éppen ez mutatja a kérdés finomságát: a hangosan mondott részeknél – mint a kedusa – az askenázi rabbik szerint nem szabad kilógni a sorból, míg a szefárd rabbik szerint szabad, sőt helyénvaló, ha valaki a saját szokását követi, mert ez nem tartozik a tiltás alá. Ha tehát egy szefárd rabbi bemegy egy askenáz zsinagógába, és a saját szokása szerint imádkozik, az askenáz közösség nem tudja rákiabálni, hogy ezt tilos tennie – hiszen éppen ez a kérdés vitatott.

Mára d'átra – a helyi döntő tekintélye

Ehhez a témához kapcsolódik az is, hogy legyen mindig egy elismert helyi vagy országos döntő tekintély – egy főrabbi –, akinek a szavát követik egy adott helyen. A modern korban ezt a történelmi megpróbáltatások miatt nehezebb fenntartani, mint régen, de az alapelv változatlan: ha van egy elismert döntő, az ő szava az irányadó, és azt kell követni.

Ehhez kapcsolódik a híres eset Rabbi Jószi Ha-Gliliről: a körzetében, ahol ő élt, ettek tejfölös csirkét. Ennek az az alapja, hogy a Tóra tilalma – „ne főzd meg a gödölyét az anyja tejében" – szó szerint négylábú, emlőt adó állatra vonatkozik, a szárnyasnak pedig nincs teje.

A legtöbb rabbi végül úgy döntött, hogy ezt a tilalmat ki kell terjeszteni a szárnyasokra is – egyesek szerint tórai, mások szerint rabbinikus szinten –, de Rabbi Jószi Ha-Glili nézete szerint ez nem vonatkozik a szárnyasokra. Az ő álláspontját a végső döntésben nem fogadták el, ám a saját lakóhelyén, az ő korában, ahol ez a kérdés még nyitott volt, az emberek ehettek tejfölös csirkét, anélkül, hogy ez „klikkesedésnek" számított volna.

Összegzés

A vers tehát két, egymástól távolinak tűnő, valójában azonban közös gyökerű tanítást hordoz. Az egyik szerint, mivel az Örökkévaló gyermekei vagyunk, nem szabad a gyászunkban olyan túlzásba esnünk, amely a testünk megcsonkításáig vagy a veszteségbe való belefeledkezésig vezet – a gyász jogos, de egyensúlyt kíván. A másik szerint, ugyanezen okból, nem szabad indokolatlanul frakciókra szakadnunk, miközben a jogos, tiszteletteljes véleménykülönbség – mint amilyen Hillél és Sámáj háza között, vagy a különböző helyi szokások között fennállt – nem tartozik e tilalom alá.