"Megváltásunk sarjának kezdete" – és a kétféle Ámálék

Három parancsolatot kapott Izrael népe, amelyeket a Szentföldre való belépéskor kell teljesíteni. Az első: királyt kell kinevezni. A második: el kell pusztítani Amálék magvát. A harmadik: Szentélyt kell építeni.

E három parancsolatból kettőnek van most különös aktualitása a zsidó évkörben: a Truma hetiszakasz a szentély építéséről szól, a közelgő Purim ünnep pedig Amálékhoz kapcsolódik.

A kollektív micvák természete

A tanítás egyik legizgalmasabb felvetése az, hogy milyen jellegű ez a három parancsolat. Köztudott, hogy 613 micvát kell teljesíteni, ám ez a szám valójában nem vonatkozhat minden egyénre egyformán: nincsen ma Szentély, nem mindenki kohén, vannak kifejezetten nőkre vonatkozó parancsolatok, és vannak olyanok is – mint a levirátusi házasság [jibum] vagy a válás –, amelyeket lehetőleg ne kelljen teljesíteni, mégis micvák.

A három felsorolt parancsolat azonban más kategóriába tartozik: ezek kollektív micvák, amelyeket kizárólag az egész közösség teljesíthet együtt. A Talmud is így fogalmaz: az egész közösségnek szólt a parancs. Hasonló elv érvényesül például a Bét Din kötelezettségeinél, ahol a bíróság számolja az éveket a smitá és a jóvél szempontjából – az egyén ugyan nem teljesíti személyesen, mégis teljesítve van számára a közösség által.

„Megváltásunk sarjának kezdete" – mondhatjuk-e?

A tanítás foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy szabad-e azt mondani a mai Izrael Államra: „megváltásunk sarjának kezdete" (résit cmichat geuláténu). Ez a kifejezés a zsidó állam hivatalos imájában is szerepel, amelynek megírása körül érdekes történet bontakozik ki.

Az ima és megírásának háttere

Az imát Ráv Herzog főrabbi írta, aki a brit mandátum idején töltötte be a főrabbi tisztét. Miután megírta az imát, elküldte barátjának, Shmuel Yosef Agnonnak (Sháj Ágnonnak). Agnon Nobel-díjas zsidó író volt, mélyen ortodox vallásos ember: kipában járt, megtartotta a sábátot, kóser ételt evett és imádkozott. Irodalmi munkásságát egyfajta belülről fakadó kritikus realizmus jellemezte – nem volt "kiruv-rabbi", nem igyekezett idealizálni a vallási életet, hanem belülről, őszintén, sokszor kritikusan mutatta meg azt.