Mekách táut, 7. rész – dámim mochichin, métá máchmát mum (CM 232:18, 23)

Valaki ökröt vásárol, és utólag kiderül, hogy az öklelős – vagyis nem lehet vele nyugodtan dolgozni, mert nekimegy az embereknek vagy más állatoknak.

Ezért, ha valaki szántásra vásárol egy ökröt, és utólag kiderül, hogy az öklelős, azt mondhatja, hogy tévedésből vásárolt, hiszen olyan állatra volt szüksége, amellyel dolgozni lehet. A kérdés az, hogy ez valóban tévedésből történt vásárlásnak minősül-e, amely alapján visszajár a kifizetett pénz.

Miért nem elég a többség érve?

Az első gondolat, ami felmerülhet: mivel az emberek túlnyomó többsége szántásra vesz ökröt és nem levágásra, ebből az esetből is nyilvánvalóan erre következtethetünk – tehát a többség (rov) alapján eldönthető, hogy tévedés történt. A Talmud azonban itt nem fogadja el ezt az érvet.

Pénzügyi kérdésekben nem megyünk egyszerűen a többség után.

Ennek az az oka, hogy a tulajdonjog kérdése rendkívül szigorúan kezelt terület a zsidóságban. Nem lehet valakitől csak azért pénzt vagy vagyontárgyat elvenni, mert a legtöbb ember hasonló helyzetben másképp cselekedett volna – ez egy gyenge érv egy erős érvvel szemben. Az erős érv az, hogy ami valakinek a birtokában van, az az övé, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Ez a birtokban lévő fél védelme (muchzak elve), és ezt statisztikai többséggel nem lehet felülírni.

Ez a fajta érzékenység a tulajdon kérdésében egyébként mélyen a zsidó gondolkodás része. A hagyomány szerint az özönvíz nemzedéke mindenféle súlyos bűnt elkövetett, mégis a pusztulásukat végül nem ezek okozták, hanem az, hogy apró lopásokat követtek el egymás sérelmére.

Mi bizonyíthatja mégis a tévedést?

Két tényező van, amely ténylegesen alkalmas lehet arra, hogy bebizonyítsa: valóban tévedésből történt a vásárlás, és jár a pénz visszatérítése.

Az első: ha az eladó ismeri a vevőt, és tudja róla, hogy az illető rendszeresen, mondjuk minden héten kifejezetten szántásra alkalmas ökröt vásárol tőle továbbadásra. Ilyenkor az eladónak kötelessége figyelembe venni ezt az ismert szokást, és ha mégis öklelős állatot ad el neki anélkül, hogy szólna róla, felelősséggel tartozik.

A második: bizonyos esetekben maga a kifizetett pénzösszeg lehet bizonyíték arra, hogy mire is irányult valójában az adásvétel. Erről szól a következő forrás.

A magvak esete és az ökör esete

A forrásgyűjteményben szerepel egy talmudi eset arról, hogy valaki gyümölcsöt vagy magvakat adott el a barátjának, aki elültette azokat, de azok nem hajtottak ki. Kiderül, hogy a vevő azt hitte, vetőmagot vásárol, valójában azonban étkezési célra szánt terményt kapott. Mivel gyümölcsöt általában evésre szoktak venni, ez az alapértelmezett feltevés érvényesül – hacsak nem olyan növényről van szó, amelyet jellemzően nem esznek meg, hanem kifejezetten vetésre használnak; ott a kizárásos alapon fordított a következtetés.